Településtörténet
E-mail Nyomtatás PDF
Tartalomjegyzék
Nógrádkövesd településtörténete
A falu 1848-tól az első világháborúig
Nógrádkövesd az I. Világháború után
A falu története az 1956-os forradalom után, napjainkig
Színjátszás a faluban
Minden oldal

Nógrádkövesd története

Nógrádkövesd község Nógrád megye délnyugati részén, Balassagyarmat és Aszód között helyezkedik el. Itt ágazik el északnyugat irányban az út Bánk-Rétság felé. A község határától mintegy két kilométerre vezet az országos kék túra útvonal. A Balassagyarmat-Aszód vasútvonal egyik teher- és személyforgalmat bonyolító állomása is itt található.

A galgamenti községet már a váci káptalan egyik 1271-ben kelt bizonyságlevele is említi. A török hódoltság idején lakatlanná vált. 1715-ben 9 magyar és 4 tót háztartás szerepelt az összeírásokban. 1720-ban nemes községként említik. 1740-ben az Egry család, 1770-ben Okolicsányi József, Baloghy István, Géczi György, Pongrácz József, Bene Benedek és özvegy Rákócziné voltak a település földesurai.


 

1896 szeptemberében adták át a forgalomnak az Aszód- Losonc vasútvonal helyi állomását. A két világháború nagy veszteséget okozott az amúgy is szegény településnek. A „felvirágzás” az ötvenes években, a helyi kőbánya beindításával kezdődött. A vasútállomás, a kőbánya, az állami gazdaság és az időközben megalakult termelőszövetkezet központi községgé fejlesztette a települést.

Kövesd 1914-ig a sziráki járáshoz tartozott. Az „évszázadok” alatt a község neve változott. 1905-ig csak Kövesdként szerepel. Nógrád vármegye hivatalos lapjának 1905. 06. 01. XXXIV. Évfolyam 23. számának 252. bekezdése alapján:


 


„Kövesd község nevét az országos községi törzskönyvbizottság Szandakövesdre kívánta megváltoztatni. A község azonban a határán keresztül folyó patak után a Galgakövesd nevet választotta. Minthogy a község a Szandai vártól igen messze fekszik (kb. 7 km-re), a törvényhatóság az község földrajzi fekvésének megfelelőbb Galgakövesd nevet ugyan nem kifogásolja, tekintettel azonban arra, hogy e nevet a nagyközönség írásban a leveleken szokásos módon G.kövesdre rövidítené, mi által az könnyen, tévesztenék össze Garamkövesd község nevével, a Nógrád jelző használatához kivételesen hozzájárul, s így a Nógrádkövesd nevet hozza javaslatba.”

A falu története és élete 1848-ig:

Magyarország ezeréves fennállásának ünneplésekor minden községnek meg kellett írnia saját történetét és elhelyezni azt levéltárában. Mivel Nógrádkövesd Bercelhez tartozott ebben az időszakban, ott helyezhette el ezt a történetet, amely azonban már az ötvenes években sem volt megtalálható: a háborúk és az esetleges tűzesetek miatt. Ez és a többi, faluval kapcsolatos irat értékes és érdekes adatokkal szolgálhatott volna a falu történetének megírásához. A legtöbb adatot adóösszeírások tartalmazzák; egyetlen olyan összefüggő, valóban csak a falu történetét bemutató írás az, amely segítette az 1950-es időszak előtti történések megírását: az 1952-ben Andó István, a falu akkori jegyzője által megírt rövid falutörténet; valamint azok az elbeszélések, történetek, amelyeket az öregebbek tudtak még felidézni és elmesélni.

A település őskorának emlékei az újabb kőkorig nyúlnak vissza. A falu határában megtalált andezit kőszerszámok tanúskodnak minderről. Kövesdet említi a váci káptalan 1271-évi bizonyságlevele, ahol később kisebb templomot építettek. A templom köré temetkeztek; a sírok kelet felé néztek.

A faluról a legkorábbi írásos feljegyzések 1559-ből, 1562-ből, 1580-ból, és 1590-ből származnak. Ezek mind török adóösszeírások adatai. Valószínűleg a törökök túlzott erőszakossága és adóztatása miatt: a falu lakói elhagyták a települést, ezáltal Kövesd elnéptelenedett. Ezután már csak a Rákóczi szabadságharc idején 1710-ben található feljegyzés, mely szerint a kuruc sereg Balogh Ádám vezetésével a lakatlan Kövesden haladt keresztül Romhány felé. A kuruc sereg vereséget szenvedett a Romhányi-csatában.

Az 1711. évi Canoniya Visitatió szerint a kis templomnak csak a romjai voltak meg. 1715-ben 9 magyar és 4 tót háztartással szerepel Kövesd az összeírásban. Név szerint a következő családok voltak: Baranyi Mihály bíró, Kiss Mihály, Baranyi Mátyás, Tóth Pál, Sztreznitz Máté, Nagy György, Ponyiczky György, Rohoczky János, Suhajda András, Nagy Mátyás, Varga János, Lőre János, Polyák Mihály jobbágyok. 1720-ban viszont nemes községként, adóköteles háztartások nélkül szerepelt a település egy összeírásban.

1746-ban Radványi Antal földesúr kőből és téglából készült, barokk stílusjegyeket hordozó haranglábat emeltetett (feltehetőleg az előző templom helyén). Dél-Kelet felé néző bejárata kosáríves volt, egyemeletes, mind a négy oldalon félköríves, homorítottan rézsűs ablaknyílásokkal. Kialakítása közel megegyezik a Szécsénkén találhatóval. Szent Mihály tiszteletére ajánlották a haranglábat. A harangláb mellé később egy iskolaterem épült. A jegyzőkönyvet Galgagután vették fel: Fábián István váci kanonok, majd esperes-plébános, Gonda Mihály és ócsai Balogh Péter.

1776-ban épült a galgagutai evangélikus templom, melynek építésében a kövesdiek is részt vettek, ugyanis 1776. május 24-én az összes épületfát Vácról a galgagutai, a vanyarci és a kövesdi hívek szállították az építkezés helyszínére. Az ország leírás (Landes beschreibung) fontosnak tartott katonai, gazdasági adataiból, és az ugyancsak II. József idejében végzett (1782-1785) népszámlálás adataiból viszonylag pontos képet kaphatunk a faluról.

 

Település
Galgaguta 564
Vanyarc 700
Bercel 30
Nógrádkövesd 78
Becske 26
Felsősáp 24

 

„Középszerű falu, elég rossz épületekkel. A pataknak többnyire posványos az alja, és a szükséges helyen híd van rajta. Van egy kis gyér erdőcskéje, és a rétjei nedvesek. A Balassagyarmatról érkező, a községen keresztül Pestre vivő postaút puha alapú, és rossz időben nehezen járható. Ugyanilyenek a többi utak is. Két szűk erdőnyelv között fekszik, és minden oldalról látható. A faluban 59 ház található, 68 család lakik bennük, jogi népesség: 336, távollévők: 7, idegen 7, tényleges népesség: 336 fő, nemes 2, férfiak házas: 79, nőtlen: 113, összesen: 192 fő, nők: 144, sarjadék (gyerek) 1-12 éves 59, 13-17 éves 29, összesen: 188 fő, polgár és paraszt örököse: 12, zsellér: 60 fő.”

 

1810-ből maradt meg az első olyan magyarul írott csereszerződés, mely a berceli Római Katolikus plébánia füzetében található az alábbiak szerint:

 

„ Csere szerződés

Alul irattak adjuk tudtára mindeneknek akiknek illik, hogy mi kölcsönös hasznunkat, és Comoditárunkat tekéntvén, a következendő tjezére léptünk.

Én Stánsits Pál Berczeli Plébános, és Kövesdi Közönség tekénvén azt, hogy a mely Kövesdi határban a falu szélén lévő feld Plébános Úr részére 3608. Falu részérül 5780. Mestere pedig 2544. Guodzát öleket tett, és mivel a Tekéntetes Baloghy Lajos Úr majorjának szomszédságában lévén az baromfitul sokat szenvedne, az Tettes Baloghy Lajos Úrnak által adjuk.
Én Baloghy Lajos ezen feldért szintén annyi nagyságu darabot Kövesdi rétek, és Becskei malom mellett lévő táblámbul, választás szerént, feld mérő által Ki mérettetvén, harmadfél Kilo zeó-adással Tiszdö Plébános Urnak 4218. Falunak 6360. Mesternek 2844. Guadzat ölekbe az szinte csereképpen, egész feldes Úri jussommal átal adom.

Mellyeknek bizonyságául adjuk ezen Kötelező Cserelevelünket.
Költ. Kövesden, die 15: Septemb. 1810.
Stánfits Pál                                                                    Baloghy Lajos
Berczeli Plébános
(L. S.)                                                                       (L. S.)
-oram me Antonis Radvanyi de Legénd
-(L S )
Mészáros Mátyás Biró
Knyazoviczky János T. Biró
Előttem: Agócs Mátyás
Notárius előtt: olvashatatlan aláírás
Előttem és általam:  Haner György Hites földmérő”

Az 1800-as évek elején a falu lakossága jelentősen megnőtt, erre utal az 1828-as adóösszeírás, melynek adatai alapján megtudhatjuk, hogy ekkor a faluban 426 fő élt. Az összeírás tartalmazza, hogy: főleg őszi rozs, tavaszi árpa és zab termesztésével foglalkoztak, az állatállomány 12 ökörből, 14 tehénből, 19 borjúból, 53 lóból, 30 juhból és 9 sertésből tevődött össze. A községet sújtó osztrák katonai adóztatási terhek miatt a lakosok panasszal említették meg: a rendelkezésükre álló legelő szűk, az eső a földet elmossa, a réteket a Galga-patak elönti.

Ebben az időben - a legöregebbek szerint - a lakosság szlovákul beszélt. A szomszédos községben, Nógrádsápon volt egy kapitány - akit Kapitánynak hívtak vagy katona volt és azért hívtak kapitánynak - akinek minden év őszén dézsmát vittek. Az elbeszélők szerint, aki csak tehette és élelmes jobbágy volt, az be is csaphatta a kapitányt: a borból például nem a szőlő levét (a „legelejét”) vitte el dézsmaként, hanem a kipréselt szőlőből megmaradó fürt levét, ezt csingérnek nevezték. Ez egy nagyon savanyú ital volt, hiszen a szőlőfürt zöld szárának levét is belepréselték. Így próbáltak a jobbágyok maguknak jobb mustot megtartani.

Helyben is volt földesúr, akinek szintén fizettek dézsmát, mégpedig minden terményből a kilencedik részt. Mivel ebben az időben a faluban pap  nem volt, a szomszéd községben élő pap kapta a tizedet a termésből.(A tized elnevezések a kilencedik tizedet és a tizedik tizedet jelentik.) 1848 előtt a faluban mindössze 6 jobbágycsalád és legfeljebb 30 zsellércsalád élt. Életük elég nyomorúságos volt, legjobban azonban a zselléreké, hiszen ők nem mindig kaptak munkát sem, így élelemhez sem jutottak.

A falusi ház, viselet és táplálkozás a következőképpen alakult ekkor: a jobbágyház nagyon egyszerű volt: szalmafödéllel, zsuppal esetleg náddal fedett; szabad kéménnyel és szabad konyhával rendelkezett. A szabad kémény azt jelentette, hogy valójában nem volt a házon kémény, hanem a tető két végén lyuk volt, ahol a füst kimehetett. Az egész padlást füstfelhő árasztotta el minden főzés és fűtés alkalmával. A szobák sötétek voltak. Az elbeszélések és babonák alapján: a sötét szobák a betegségek kialakulását és terjesztését segítették elő.

Az akkori viselet szerint a férfiak bő nadrágban és ingben jártak, fekete mellényt viseltek, a lábukon bocskort hordtak. A viselt ingeket és nadrágokat az asszonyok szőtték. A nők szintén bő, bokáig érő ruhát hordtak és ezeket is saját maguk készítették. A ruha ujját és derekát átkötötték valamilyen szalaggal.

A mindenkori földesúrnak különböző földműves munkákat, továbbá erdei és házimunkákat is végeztek: vetés, szántás, kaszálás, erdőtelepítés, sarlózás, aratás, hordás, cséplés kézi erővel és lóval, stb. A fő foglalkozás a faluban a földművelés volt, de emellett - mivel a falu határában sok erdő volt - erdei munkát is végeztek. Az erdőben tűzifa és épületfának való kitermelése folyt.

A baromfin kívül a faluban szarvasmarhát, lovat és birkát is tartottak, ez utóbbi a viseleten is meglátszott: subát viseltek. A vallásosság eléggé erős volt ebben az időben, egy akkori szokás szerint hamvazószerdán az asszonyok kisúroltak minden edényt és húsvétig csak vajjal és olajjal főztek. Akkoriban a vallásosság mellett eléggé babonásak is voltak az emberek. A környező községekben egyaránt előforduló félelmük volt az ún. lidércfény; egy lámpásos emberről is beszéltek még.

 

 


 

 

A falu 1848-tól az első világháborúig:

Az 1848/49-es események idejéből mindössze annyit sikerült kideríteni, hogy két honvéd vett részt a szabadságharcban a faluból, de már az ő sorsuk is homályban maradt. Az eseményeket követően a robot eltörlésének öröme az, amely valamelyik elbeszélő emlékében még fennmaradt.

A kiegyezést követően (tagosítás) a faluban több földbirtokos is volt. Az ő tulajdonukban volt a földek mintegy 65-70 %-a és a csak a maradék 30 % jutott a jobbágyságnak. A birtokok Stefanides - feltehetően osztrák származású - Marsóski, továbbá Prónai, Huszár és Jeszenszky báró tulajdonában voltak. A szegényebbek az uraságoknál, mint cselédek szolgáltak. 1901-ben:

„…a berceli plébánia tulajdonát képező és Kövesd községi 10.sz. telekjegyző-könyvben a I. 1. Sor 10. helyrajzi számú belsőségi kert, mivel annak soha semmi hasznát nem vehette a plébános, örökrész eladatott, és megvette Báró Jeszenszky Sándorné született: Gróf Zichy Ilona, Kövesdi lakos 200 Koronáért. Ezen vételár egyházmegye alapítványhoz lett befizetve. Jóváhagyatott 2548/1401 sz. egyházmegyés végzéssel.”

1902-ben Báró Jeszenszky bérlője Müller Lajos volt. Sok üres és parlagon lévő földet megműveltetett, és erdőket irtatott ki. Kijelentette: „A pénz nem számít csak munkás legyen!” Az árokpartot is bevettette fűvel. A birtokot abban az időben a falu elszegényedett földművesei, zsellérei művelték a cselédekkel együtt. A föld megművelése faekével történt. A föld egy részét mindig ugaron hagyták (pihentették). Az uraság szántotta a földet és vetette be cselédjeivel, de az összes többi munkát a részmunkások végezték el: kukorica háromszori kapálása, kukorica letörése, hazaszállítás az uraság részére, a szár levágása, kévékbe kötése. A dolgozók negyedéből művelték a földet, ez azt jelentette, hogy pl. 1 hold művelésénél a termény negyedrészét vihette haza a munkás, azaz az uraság szállíttatta haza saját cselédjeivel. Hasonlóan történtek az aratási munkálatok is. Müller után még ketten bérelték a báró birtokait: Szép és Mészöly nevűek. Legközelebbi piaci és vásár lehetőség Vácott volt. Az odavezető utat szarvasmarha ill. lófogattal, vagy gyalog tették meg az emberek, földúton.

A faluhoz tartozott még az ún. Kristóf major (Hováth tanya, most Forvenc puszta), László major (Huszár tanya, most Világos puszta) és a Malom telep, ahol szívógázmotoros vámőrlő malom működött. 1890-ben a váci püspök támogatásával közadakozás útján a harangláb és az iskola terem mellé újonnan kőből készült keresztet állítottak a hívek Paróczi Ignác bíró javaslatára, melyet szeptember 29-én szenteltek fel. Ehhez a püspök 60 Ft-tal járult hozzá. A fenntartási alap 20 Ft volt, amelyet a váci Kegyes alapítványok Gondnokságánál kezeltek.

Kövesd fejlődésében jelentős változást jelentett, hogy 1896. szeptember 8-án átadták a forgalomnak az Aszód-Losonc vasútvonalat és a helyi vasútállomást. A vasútvonal és a helyi vasútállomás megépítésére kisajátítással igénybe vették a kövesdi hitközség földterületét is, ezt támasztja alá a berceli Katolikus Plébánia füzetében található bejegyzés is:

„1898-ban kövesdi plébánia földért a vasút részére kisajátított....   társulat fizetett 67 frt 65krt. Ebből a Galga szabályozásra Kövesd község pénztárába befizetve lett 26 frt 5 kr. Tőkésített: 41frt 85kr. Galga szabályozása fizetett: 14frt 6kr. Tőkésítve lett: 27 frt 18 kr. A tőke kezelteték Központban Vácott.”

1900-ban a faluban 457 fő élt, ebből 396 fő katolikus, 35 fő evangélikus, 10 fő református és izraelita (zsidó) 16 fő . Géczi Antal helyi lakos 1904-ben Kövesden a Becske felé vezető út mellett, kő alapon téglából épült, oszlopban álló Szűz Mária szobrot emelt. A fenntartási költségek fedezésére 30 koronát fizetett be az Ajtatos alapítványnak, a Kegyes alapítványok váci központi pénztárához. 1906. november 28-án id. Knyazoviczky János a kövesdi temetőbe emeltetett kőkeresztet. A fenntartására 60 koronát fizetett be.

A nógrádkövesdi iskolánál 1912. augusztusában Ledényi Lajos kántortanító nyugdíjáztatása miatt megüresedett állást Bobovniczki Miklós személyével töltötték be, aki pályázat útján nyerte el az állást. Ez év nyarán alakíttatta át a hitközség a nógrádkövesdi kántortanítói lakást, miután a szalmatetős ház már olyan romos állapotba került, hogy lakhatatlanná vált. Az átalakításhoz szükséges összeget, 3000 koronát a váci Kegyes alapítványtól kölcsönként vette fel a hitközség. Miután azonban nem volt, aki az építkezést figyelemmel kísérje, a lelkiismeretlen vállalkozó olyan rossz munkát végzett, hogy a későbbi években az épülettel mindig gondok voltak. 1914-ben a nógrádkövesdi kántortanítói lakásra felvett összeg visszafizetésére iskola pótadót vetettek ki, melynek beszedése nehézségbe ütközött, ezért a hitközség a községi Képviselő testülethez fordult, s ezáltal sikerült kivívni, hogy a 3000 koronát három egyenlő részletben, községi segély címén megkapja, s a fennálló kölcsönt így visszafizethette. Ebben az évben Báró Jeszenszky Sándor 200 koronás Szent Mise alapítvánnyal kérte, hogy minden év május hó 7-én megboldogult neje Gróf Zichy Ilonáért egy énekes gyászmisét tartsanak.

1914-ig nem sokat változott a viselet a faluban, a férfiak még mindig bő ingben, és házilag szőtt nadrágban jártak, amelynek az alja rojtozott volt. A bocskor viseletét azonban egyre inkább a csizma váltotta fel. Fokost is szerettek maguknál hordani, különösen ünnepélyes alkalmakkor. Ha lakodalom volt a faluban, a vőfélyek lóháton mentek fokossal a kezükben. Az asszonyok ruházata már díszesebb volt. Félinget hordtak, amit házilag szőttek, sok, színes díszített szoknyát és pruszlikot. Főkötőt is viseltek az asszonyok, de a lányok általában kendőt viseltek főkötő helyett. Télen ködmönt viseltek. A lábukon az asszonyok és lányok is piros csizmát viseltek, valószínűleg innen ered a fennmaradt népdal is:

„Amíg engem szerettél,

Piros csizmát viseltél”

A férfiak télen szűrben és bundában jártak.

Visszatérve a lakodalomhoz: ilyenkor a vőfélyek - mint még ma is sok helyen - a lakodalom minden részletéhez: ebédhez, vacsorához, tánchoz verseket mondtak. Ilyen versek a következők is, amelyeket egészen a mai napig is szavalnak a lakodalmakban:

Leves előtt:

Érdemes vendégek nem jöttem üresen,
Értékkel terhelve vagyon mind két kezem.
Itt vagyon a leves, melyet adott jó hús,
Dicsértessék érte az Úr Jézus Krisztus.
Szakácsné asszonnyal jól megsózattam,
Hogy el ne ejtsem a tálat végig imádkoztam.
Most arra kérem álljanak szépen fel,
Ki-ki hite szerint az asztali áldást magában mondja el.
Ámen! Jó étvágyat kívánok!

 

Főtt húskor:

Elhoztam a kakast egész taréjával,
Jó puhára főzve a maga tyúkjával.
Szaladott a kakas a jérce nyomában,
Hogy elkaphassa nosza én utánuk.
A szakácsné asszony erősen esküszik,
Hogy mióta a nap alatt sütközik,
Jobb ízű eledelt még nem kóstolt sose,
Kedves vendégeink kóstolják így van-e?

 

Sült hús előtt:

Pecsenyét is hoztam nem is csak egyfélét,
Köszörülje meg jól ki-ki kése élét.
Kik pecsenyét esznek, mind sokáig élnek,
Őseink is ettől lettek olyan vének.
Mert a jó pecsenyét erősen szerették,
Utána a torkuk borral öntözgették.

 

Sütemények előtt:

Finom fehér lisztből készült e sütemény,
Porhanyós, jó ízű, csak egy kicsit kemény,
Kívül-belül meg van ez cukrozva,
Mint a borbélylegény be van púderozva.
Olyan édes, mint az olvasztott méz,
Menten megkívánja, aki csak reá néz.

Menyasszonytánc előtt:


Most az ünnepségnek jön legszebbik része,
Kell, hogy a szivünket menten megigézze.
Itt áll a menyasszony, rózsás az orcája,
Rajta hát vendégek egy-egy rövid táncra,
Lelkükre kötöm ám, a cipője sarkát nehogy letapossák!

 

 

A vallásos élet intenzívebb lett. A mezei munkákat már szombaton délben befejezték, kizárólag a vasárnapi ételekkel foglalkoztak, a jószágoknak előkészítették az ennivalót, csak eléjük kellett tenni azt. A böjtöt szigorúan betartották, csak túrót, sajtot később ruszlit ettek, még a zsírosabb ételeket is kerülték ilyenkor. Amit az egyház tanított, az szent volt, ez is az szigorú vallásosságot mutatta.

A legtöbb népszokás karácsony környékén volt. Karácsony estéjén, főként fiatalok, a házak ablaka alá jártak és miután megkérdezték, szabad-e énekelni, karácsonyi dalokat énekeltek. Ennek fejében pénzt és esetleg diót kaptak. A kanászok a disznótartó udvarában tülköltek ilyenkor. Ostyasütés is szokásban volt, ezt rendszerint a harangozó sütötte, neki ebből jövedelme is volt. Szintén szokás volt a Betlehemezés is, ez a szokás mind a mai napig fennmaradt ebben a faluban is.

Farsangi szokások is voltak, a legények lányos házakhoz jártak énekelni, itt szalonnát kaptak. Ennek egy részét eladták, majd a kapott pénzből jót mulattak a kocsmában. Ilyenkor felvonulások is voltak az utcán, a fiúk kurjongattak és énekeltek.

 

 


 

 

 

 

Nógrádkövesd az I. Világháború után

Az I. Világháború a falu életére nagy hatással volt, gazdasági és politikai téren is. A háború miatt munkaerőhiány lépett fel, sok volt a meg nem művelt föld, így sok családnál nagy volt a nélkülözés. Ugyanakkor voltak olyanok is, akik mások nehéz helyzetét kihasználva jutottak előbbre, meggazdagodtak. A háború miatt sokan el is költöztek a szülőföldjükről.

Ez Nógrádkövesden is így alakult. Az I. Világháborúban a községből katonai szolgálatot 75-en teljesítettek, s közülük 13-an áldozatul estek: Báró Jeszenszky László, Dancsok Pál, Dobrocsi Ferenc, Filip Vince, Gyurcsányi István, Horváth Mihály, Knyazoviczki Ágoston, Obrtál György, Pleva János, Tácsik István, Teknős István és Terényi Imre.

A nógrádkövesdi kántortanító a harctéren szerzett sebesülése következtében Balassagyarmaton halt meg, szilánk sebezte meg a felső jobb karját a ravaruszkai harctéren: a seb még nyitott volt, amikor tífusz és kolera elleni oltást kapott, aminek következtében vérmérgezés folytán meghalt. Helyére Hegedűs Bertát, Rófusz Gábor magyarnándori esperes, tanfelügyelő hugát választották meg nógrádkövesdi tanítónak.

1917. január 20-án a berceli plébániára távirat érkezett a katonai parancsnokságtól, melynek szövege a következő volt:

„A katonai bizottság harang átvételére 27-én érkezik. Akadályoztatás esetén kérem helyettest állítani. Gyapay hadnagy”

Még e hónap 22-én a plébánián megjelent három katona, előmutatva igazolványukat, hogy a harangot elvihetik. Nógrádkövesden a nagyobb harang került volna regvirálás alá, de miután a kisebb harang meg volt repedve, kérésre a regviráló hadnagy a kisebb repedt harangot vitette el.

1919 januárjában a földbirtok rendeletről szóló törvényt nagy lelkesedéssel fogadták a faluban. Földosztó bizottságot alakítottak: Verner János választották elnöknek. A törvény értelmében egy mérnök és egy gazdatiszt érkezett a községbe. Egy hónapig tartózkodtak a faluban és a földosztás előkészítése végett egy ügyvédre vártak, aki jogi szakértőként működött volna közre. Az ügyvéd késett, közben 1919. március 21-én kikiáltották a Tanácsköztársaságot, és a kormány emberei a megváltozott helyzet miatt elhagyták a községet.

Tojást, csirkét, sertést és szarvasmarhát kellett beszolgáltatni. Sok embert elvittek munkára (pl.: pékekhez segíteni a hadsereg részére sütött kenyér elkészítéséhez). Azonkívül elvitték a marhákkal az embereket is, akik mint hajcsárok dolgoztak. Magát a földesurat nem bántották, de voltak olyanok is, akik hibáztatták abban, hogy a Nógrádkövesd és Bercel község között létesítendő összekötő köves utat nem engedélyezte a birtokán megépíteni, hogy az ő földjén ne járjanak a parasztok keresztül. A Tanácsköztársaság bukása után még néhány hétig voltak román katonák a faluban. A románokat ellenségnek tekintették, mert ők is úgy viselkedtek a faluval szemben mint ellenségek.

1920-ban a nógrádkövesdi tanítónő betegségben meghalt. Helyére az iskolaszék Podlipszky Lajos (írják Podlipszkinek is) berceli lakost,  Podlipszky József iskolaszéki gondnok fiát választotta meg, egyhangúlag, pályázati hirdetés mellőzésével. 1921-ben sok huzavona, alkudozás után sikerült egy Szlezák László nevű harangöntővel Budapesten megegyezni az regvirált harang pótlásáról. Az elkészült harang október 7-én érkezett meg a nógrádkövesdi vasút állomásra. Itt felvirágozott kocsira tették és Bercelre vitték megszentelni, melyet az egész község körmenettel kísért Bercelre és vissza Kövesdre is. Ez alkalommal Báró Jeszenszky Sándor egy nagyobb csengőt ajándékozott a kövesdi haranglábnak, amely az ún. lélekharang volt. Podlipszky Lajos és a nagyszámú osztály; az iskolában hosszú ideig csak egy tanító volt:

 

A tanítók és az iskolaszék elnökei számtalanszor váltották egymást, és jöttek újabb személyek is. Később: 1959-ben átadták a két tantermes iskolát, amelyhez egy szolgálati lakás is tartozott. 1963. szeptember 1-én a nógrádkövesdi Általános Iskolába jöttek tanulni Becske és Galgaguta felső tagozatos diákjai. Először Fakarusz, később autóbusz szállította az iskolába a diákokat.1966. Szeptemberétől a szécsénkei iskolások is a nógrádkövesdi iskolába jöttek tanulni.

Dancsok Ignác nógrádkövesdi lakos, a Legénd felé vezető úton, a Külső (Világos) pusztán, kőkeresztet állíttatott fel, melynek fenntartására 500 koronás alapítványt tett. A keresztet Pünkösd hétfőjén szentelték meg főhatósági engedéllyel, amikor a kövesdi hívek a körmenet részeként mentek a kereszthez. Ezt a kőkeresztet 1989-ben az eredeti helyén lebontották és felállították a falu szélén (a Galgaguta felé vezető út bal oldalán).

1923-ban Nógrádkövesd község vállalta az iskolának és a kántor lakás tűzifával való ellátását, majd 1925-ben átvállalta az iskola gondozását a hitközségtől. Ebben az évben nyitották meg a Szanda hegységben lévő andezit kőbányát. A követ Nógrádkövesdre fa állványú kötélpályán szállították. A követ a megrendelőnek vasúti vagonokban juttatták el. A bánya megnyitása nagy gazdasági fejlődést jelentett a falu életében. Sokan jártak ide dolgozni a környező településekről. A kövesdiek főleg a vasúti rakodóknál, a szomszédos községek lakói - szandaiak, becskeiek, berceliek - a bányákban, a kőfejtőkben dolgoztak. A működésről a történet második felében lehet olvasni bővebben. A zsellérség a kapott földek ellenére is kevés földdel rendelkezett, kénytelen volt részmunkát vállalni a földbirtokosnál. A részmunka a háború előtti részmunka alapján működött, a kukoricát negyedéből, a gabonát 12-13-adából művelték, viszont a hazaszállítást a zsellér felé már nem oldotta meg a földbirtokos.

Érdekesség, hogy 1928 telén –31 C fokot mértek a faluban vagy és annak környékén. Az erdőben volt olyan fa, amely nagy reccsenéssel széthasadt a hidegben.

Az urasági cselédség kizárólag természetbeni járandóságot kapott, a pénzjárandóság csekély volt. A cselédeknek nem volt pihenőnapjuk sem. Évi fizetésük: csekély mennyiségű gabona, egy-két kocsi gally, tüzelő és az ún. konvenciós föld volt. Ez utóbbin a cselédek saját célra azt termelhettek, amit akartak.

A parasztság egyre inkább rátért a burgonyatermesztésre, a rozs mellett is már egyre inkább búzát termeltek gabonának. A cukorrépa termelés is növekedett, ezt elősegítette az egyszerű elszállítást biztosító, helyben lévő vasút.

A viselet nem sokat változott, továbbra is egyszerű volt. Érdekesség, hogy a kisebb gyerekek szoknyában jártak egy bizonyos korig. A képen látható fehér ruhás kisgyermek is fiú.

Az 1930-as gazdasági válság főleg a már elszegényedett parasztságot sújtotta. A szokások és a viselet mindig változott. A viseletbeli változás azt jelentette, hogy a lányok és az asszonyok ködmön helyett már rövid kabátot hordtak. A piros csizma helyett magas szárú cipőhöz hasonlítható lábbelit viseltek. A férfiaknál az ún. gatya viselete teljesen eltűnt, a bőujjú inget sem hordták már; pantallót viseltek nadrágként. A ház és a ház környéke is változott. Igyekeztek a szalmafödeles házakat cseréptetővel ellátni. A hozományként használt tulipános ládát a sublót és a lóca váltotta fel. Megmaradtak a törülközők, asztali terítők és lepedők, mint háziszőttes használati tárgyak. A szabad kéményes megoldású házak is egyre inkább megszűntek, a szabad konyhák is átalakultak meleg konyhákká.

1932-33-ban épült a második iskola terem. A helybeliek tégla jegyet vásároltak és sok ingyen munkával is hozzájárultak a tanterem megépítéséhez. Az iskolás gyerekek a tanterem építését színdarabok előadásának bevételével segítették. A padlózat elkészítését Herédi Pál asztalos végezte el. 1938-ban leégett a malom épülete, majd az égés okozta károk kijavítása után tovább üzemelt. A Halyagos patakon keresztül átívelő hidat is ebben az évben építették.

1939-ben Nógrádkövesden Soltné Vints Mária tanítónő állásáról lemondott, így a megüresedett állásra pályázatot hirdettek. A képviselő testületi gyűlésen készült jegyzőkönyv szerint:

„.Podlipszki Lajos nógrádkövesdi tanító, aki a Képviselő testületi gyűlésen minősíthetetlen módon goromba volt (Atyához) azt akarta hogy Bercelre jöhessen Koppány Károly Berczeli tanítóval. Mivel én ezt nem akartam, tekintve Koppány eddigi magatartását mindent megtett, hogy Varga Margit ordasi tanítónő ne kerülhessen Kövesdre. Géczi Géza esperes plébános is Koppányné jelölését kérte az Egyházmegyei Hatóságtól, amiről én nem tudtam. A választás megtörtént és az egyházközségi képviselők Koppányné Bozoki Erzsébet tanítónőt választották meg. Koppányné beadta lemondását.”

1941-ben épült a Római Katolikus templomtorony; a balassagyarmati Marnó apát szentelte fel szeptember 28-án, a templomot Szent Mihály tiszteletére ajánlották fel.


A szentélybe Báró Barcza Györgyné (szül. Báró Jeszenszky Alexa) másoltatta Olaszországban a Szent Mihály főangyalt ábrázoló képet, amelyet a templomban oltárképül állítottak a hívek. Báró Barcza Györgyné háromszobás szolgálati lakást is adományozott az egyházközségnek. Ebben az időben elkészültek a római katolikus templom építési tervei is.  Kiss László adminisztrátor súlyos idegi betegsége miatt azonban nem foglalkozott az építkezéssel, annak ellenére sem, hogy a hívek a szükséges követ is leszállították az építkezés helyszínére.

1944-ben osztották szét a zsidó földet, a faluban egy Lichtestein Jenő nevű zsidó élt, családja volt, őket korábban elvitték a németek. A németek sok mindent elvittek a faluból, lovat, disznót, stb. A németeknek volt egy védelmi állásuk a Szécsenkei és a Galga patak találkozása előtt, ahol jelenleg a futballpálya található. Egy csupán nyolcfős csapat próbálta feltartóztatni a szovjet csapatok előretörését kevés sikerrel. A szovjet katonák a báró akkori szőlőjének területéről (a mai aszfalt-és betonkeverő telep mellett, ha Becske felé nézünk, a jobb oldali hegy tetejéről) lőtték a falut. Hat házat találtak el aknával, a templomtorony tetejét is eltalálták, csak egy szarufa maradt meg a négyből. A háború alatt az asszonyok, a gyerekek, és az öregek a pincékbe bújtak. 1944. december 8-án reggel léptek be a faluba az első szovjet katonák. Mindent átvizsgáltak: a németeket keresték. Az egyházközség lakásába szovjet tisztek költöztek, és egy élelmiszer raktárt hoztak létre benne. A szovjet hadsereg községünkben hamar kiépítette hadtáp rendszerének ezt a pontját. A kastélyból kórházat alakítottak ki, és mellette pékséget. A pékségbe a kijelölt embereknek mindennap kenyeret kellett sütniük a katonáknak. Az itt dolgozó embereknek a fizetség mindig egy egész barna kockakenyér volt. Egy ideig TSZ-irodaként működő épületben gyógyszertárat rendeztek be. A négyvágányú vasútállomás mellett üzemanyag tárolót hoztak létre, ami a német repülőgépek későbbi célpontja lett. A németek bombát dobtak le a telep közelébe, de a telepet nem találták el. A falu két lakosát: Nagy Erzsébetet és Nagy Juliannát érte a bombatalálat, ők tűzrevaló fáért mentek az erdőbe. Az üzemanyag tároló telep két őrház között terült el. Az akkor kiöntött Galga-patak elárasztotta az üzemanyag telepet, ahonnan szerszámokat és vashordókat vitt el a víz. A bíró és az ügyeletes szovjet katonák a faluból embereket kerestek a hordók összeszedésére. Az élelmiszer és egyéb utánpótlás mindig vasúton érkezett (szárított hagyma, cigaretta, liszt, só, cukor, üzemanyag stb). Minden vagonból a faluban lakó embereknek kellett kirakodni. A leromlott utat is velük javíttatták meg, amit a harckocsik tönkretettek. Ahogy a front haladt nyugat felé három hónap után ők is tovább mentek.

A II. Világháborúban elesettek a következők voltak: Bódi József, Dallos János Géczi Antal, Herédi Ignác, Hornok Mihály, Hruskó István, Illés Antal, Knyazoviczki Ignác, Nagy János, Nagy Erzsébet, Nagy Julianna, Nándori János, Polonkai András, Rubik Gyula, Szaniszló Ferenc, Szilfai János Urbán

 

István.

 


1945-től pártok alakultak a faluban. Paraszt, Kisgazda, Komunista és Szociáldemokrata Párt. Megválasztották a Nemzeti Bizottságot - az adatok alapján - tagjai voltak: Podlipszki Lajos elnök, Paróczi János, Verner József, Szaniszló István, Laczkóczi István, Dobrocsi Ignác, Verner Ignác. Földigénylő bizottság tagjai: Szűcs János elnök, Lisányi Ignác, Matyóka Miklós, Marosi Mihály, Dancsok Gábor, Neizer Ignác, Szabó Vince, id. Bogdán György. A földosztás 1945 tavaszán kezdődött a Jeszenszky birtokból. A lakosok dobszóra gyülekeztek, az ideiglenes kormány földosztó rendeletét ismertették. Megbeszélték a rendeletben foglaltakat, kik igényelhettek földet. Az igényjogosultak a földet családtagok száma szerint kapták. A földosztás kisebb-nagyobb vitákkal fejeződött be.

1945-51-ig a hatvani cukorgyár műveltette a Jeszenszky birtokot, 1952-ben az Állami Gazdaság vette át a művelést.
1948-ban kezdték kiépíteni Nógrádkövesden a kőbánya fedolgozó telepét, amit 1952-ben fejeztek be, és ezzel megkezdődött a nagyüzemi kőfeldolgozás. Ugyanebben az évben
államosították a harangláb és a torony között található két tantermet is. 1951. májusában víz öntötte el a falut. Kilépett medréből a Galga-patak, a Szécsénkei és a Halyagos patak.
1952-53-ban villamosították a falut, leállították a malom működését. Ebben az évben alakult meg a TSZ Nógrádkövesden, a következő tagokkal: Kaluzsa Julianna, Nándori Istvánné, elnök Kaluzsa József, Pesti Imre, Matyóka Ignác, özv. Szőke Jánosné. Egy év után beolvadt a helybéli Állami Gazdaságba. A Jeszenszky kastélyban egy ideig a helybeli szövetkezet boltja és kocsmája volt, később az Állami Gazdaság irodái kaptak itt helyet.

A lakosság továbbra is növénytermesztéssel és állattenyésztéssel foglalkozott. Aratáskor mindig együtt végezték a munkát, az alábbi képek aratás után, csépléskor készültek, a cséplést géppel végezték; ez nagyon poros munka volt.

1956. október 23-án - még aznap - megtudták a faluban az emberek, hogy mi történt Budapesten. Október 26-án a Kőbánya Vállalatnál a vasúti forgalom szünetelése és az áramhiány következtében leállt a termelés. Október 29-én, a felvonulás után tartotta alakuló ülését a Forradalmi Nemzeti Tanács, ahol megválasztották a végrehajtó bizottságot és a faluban 6 tagú elnökség alakult.

A végrehajtó bizottság tagjai lettek: Adamek Géza, Bogdán György, Géczi József, Gémesi István, Kiss Gyula, Kiss János, Laczka Jósef, Lisányi Pál, Mravik Ignác, Mravik János, Obrtál Mihály, Pavló Pál, Séllei László, Szaniszló Ferenc és Verner Pál. Az elnökségbe helyet kaptak Verner Ignác, Marosi Mihály és Nándori István helyettesek is, Bagyinszki János titkár, Géczi Vince, Laczkóczi István. Felállították a polgárőrséget, melynek parancsnoka Adamek Géza lett. A Kőbánya Vállalatnál megválasztották az ideiglenes 18 tagú munkás tanácsot.

Október 31-én Bargár Ödön a balassagyarmati nemzetőrség parancsnoka őrizetbe vette Kárpáti István pártfunkcionáriust. November 10-én négy db T-34-es harckocsi erődemonstrációként megjelent a faluban. A vasútállomásnál megálltak és tájékozódtak a közhangulatról. Mindent rendben találtak és továbbmentek Balassagyarmat felé. December 8-án Verner Ignác lett a bizottság elnöke. Az egyénileg gazdálkodóknak ekkor már beszolgáltatást kellett teljesíteniük. Minden faluban megvoltak azok a helyek, ahová a termény egy bizonyos mennyiségét be kellett adni. A beszolgáltatást rozs, búza, árpa, zab, kukorica, burgonya, azaz a legfontosabb terményekből és a tenyésztett állatok levágásából kellett teljesíteni. A terményt egy ún. Terménybeadási lap segítségével lehetett leadni a kijelölt helyen.

 

 


 

 

 

A falu története az 1956-os forradalom után, napjainkig

Az 1956-os forradalmat követően Nógrádkövesdi Községi Közös Tanács néven a környező településeket is magába foglaló intézmény alakult, amely a falu tevékenységének politikai és gazdasági irányvonalát is meghatározta a következő évtizedekre nézve. Az NKKT közigazgatási területéhez tartozott Becske, Szécsénke, Galgaguta és Nógrádkövesd. E település is a tervgazdálkodás, az ötéves tervek elképzeléseit próbálta megvalósítani, az első ötéves terv 1950-ben vette kezdetét. Ezt 6 másik követett 1990- ig.



Nógrádkövesd 1983. január elsejéig a Balassagyarmati Járáshoz tartozott, ekkor ugyanis megszűntek a járások. Nógrádkövesdet, ill. a környező településeket a '60- as évektől egy összefüggő térségnek is említik több helyen, több elemzésben.



A '70-es években a falu életében a legnagyobb beruházás az Ifjúsági Ház megépítése volt. Az építmény egy háromszintes épület: sokáig az Ifjúsági Ház adott otthont a könyvtárnak, itt működött néhány éven keresztül a mozi, a kulturális események, összejövetelek is helyet itt kaptak helyet.

A hetvenes évek végén Nógrádkövesden a megfelelő minőségű ivóvíz felkutatása és ennek a lakossághoz való eljuttatása volt az egyik legfontosabb feladat. A víz felleléséig sok helyen kísérelték meg a közeli határban a fúrást, sokáig kevés sikerrel.

Egy 1978-as műszaki leírás, amelyet a nógrádkövesdi törpevízmű elő terve ként készítettek, az előfúrásokról és a jó minőségű kutak keresésének eredményéről ír: 1976-ban 6 db sekély mélységű feltáró fúrást engedélyezett a KÖVIZIG. Az eredmény nem hozta meg a várt eredményt. Ezt követően a több száz méter mély fúrások sem hoztak eredményt. Míg azután egy szomszéd megyei példa nyomán olyan felsőbb rétegekkel is megpróbálkoztak, amely a szécsénkei völgyben végre meghozta a várt sikert: három kút helyét sikerült kijelölni, a kutak hozamát kitapasztalni. Az egyik csekélyke mennyiségű vizet nyújtó kutat aknakúttá építették ki, ez a sekély mélységű fúrásokból származott. A három másik kutatófúrásból kb. 46, 36 és 49 m talpmélységű sekély mélységű fúrt kutak kialakítását tartották célszerűnek. A kutak napi hozama ötszáz köbméter körüli volt. Ehhez tartozik, hogy a pontos számítások, megfelelő becslések alapján kimondható volt: a község egyéni fogyasztói (családjai) napi csúcsfogyasztással is mintegy 250 köbméter vizet igényeltek. Az akkori Nógrád megyei KÖJÁL vegyelemzése alapján a termelt vizet csak előzetes vastalanítás után használhatták fel ivóvízként. A falu ellátásához szükséges tervezéshez a geodéziai és talajmechanikai munkákat a Nógrádi Szénbányák Földtani és Földmérési Irodája készítette el.

Ami a beruházást, a falu lakóinak hozzájárulását, azaz a vízműtársulást illeti: minden korábbinál nagyobb költség vállalását jelentette a kövesdieknek a jó ivóvíz megszerzése. Valamennyi érintett 74,2 %-a döntött úgy: kell a társulás, vállalja a ráeső nem kis összeg tíz esztendőn belüli kifizetését (ami 17 ezer forintot jelentett akkor). 1982. augusztus 20-án - az augusztus 16-ai üzembehelyezést követően - átadásra került a törpevízmű. A beruházás összköltsége 18,5 millió Ft volt, amely 12 km-es hálózat kiépítését jelentette a faluban. Többmilliós hozzájárulást vállaltak a szinte egyedülállóan magas számú, - a viszonylag alacsony lélekszám ellenére - a községben működő üzemek és vállalatok, telephelyek is

A vízmű kialakításának fontosságát mutatta, hogy a községi kutak mintegy kétharmada rossz minőségű vizet adott. 1980-ban például a megye településeinek zömében (52 faluban) egyetlen egy jó ivóvizet adó kút sem volt az egyre terjedő és erősödő nitrát-tartalom emelkedése miatt.

1982-ben bevezetésre került az intézményes szemétszállítás, valamint egy iskolai autóbuszmegálló-váró létesült. A falu 1983-ban több mint 9 millió forinttal gazdálkodott (a Községi Közös Tanács közigazgatási területén belül.)

Utak korszerűsítése 353 ezer Ft
Közvilágítási díjak 620 ezer Ft
Szemétszállítás 200 ezer Ft
Egészségügyi ellátás 700 ezer Ft
4 óvoda működtetése 1 millió 751 ezer Ft
Oktatás (iskolák) 5 millió Ft
Művelődési házak, könyvtárak, stb. 1 millió 500 ezer Ft
Sportegyesületek, szervezetek 70 ezer Ft

Nógrádkövesd székhely községként funkcionált. Ipari jellegű településként említették, jelentősebb ipari üzemei voltak 1987-ben: a Kőbánya Vállalat Nógrádkövesdi Üzeme, az Egri Közúti Igazgatóság Aszfaltkeverő Telepe, a Budapesti Közúti Igazgatóság egysége, a Magyarnándori Állami Gazdaság III.sz. Kerülete, az Aszód-Balassagyarmati vonal MÁV vasúti csomópontja.

Becske, Galgaguta és Szécsénke társközségek inkább mezőgazdasági jellegű települések voltak. 1987-ben a munkaképes korú lakosság nagyobb része helyben dolgozhatott, az ingázó dolgozók száma mintegy 600 fő volt. 1982-től 1987-ig a közigazgatási terület lakóinak száma több mint 100 fővel csökkent.
Nógrádkövesd a levegő szennyezettsége terén, egészen a 2000. évig a Kőbánya Vállalat, az Aszfalt keverő telep, a KPM emmóziós anyagának készítése következtében megyei viszonylatban is a veszélyeztetett települések közé tartozik.

 

 

A kőbánya megalakulását követően, a XX.század végéig üzemelt a faluban a feldolgozóüzem. 1925-ben nyitották meg a Pest-Nógrád megye Rt. tulajdonában lévő, szandai Péter hegyben lévő andezit kőbányát. A követ Nógrádkövesdre fa állványú kötélpályán szállították, a megrendelőknek vasúti vagonokban juttatták el.

1948-ban kezdték el megépíteni Nógrádkövesden a kőbánya feldolgozó telepét a Galga patak két oldalán a vasútállomással szemben, amelyet 1952-ben fejeztek be, és ezzel elkezdődött a nagyüzemi kőfeldolgozás és egyben a por és a zaj termelése is.

1948-ban nyitották meg a Szent Péter hegyben a kőbányát, Szovjet mérnök, Vladimír Kicenko irányításával. A berceli Fogacs hegyben is ekkor mérték ki a bánya területét 3 mérnök és 12 segédmérnök segítségével. Kiépítették a vasállványú kötélpályát, amely Nógrádkövesdre vezetett. A szandai Péter hegyről is kiépítették a hasonlóan vasállványú kötélpályát.

A kőbánya neve többször változott. ÉM 2.sz Kőbánya Vállalat, Pest vidéki Kőbánya Vállalat „ÉSZAKKŐ” Pest vidéki Kőbányák Tarcal központtal.

A szervezeti felépítés is változott. A legnagyobb szervezeti kiterjedés az 1970-es években volt, amikor a nógrádkövesdi központhoz tartozott a nógrádkövesdi üzemen kívül a szobi, a leányvári, a sóskúti, és a keszegi, valamint a visegrádi kőbánya üzem is.

1969-ben a KZ törő és osztályozó beruházása készült el. 1974-ben történt a kötélpályák felújítása, a Túr-retúr rendszer kiépítése, melyet a Dorogi Szénbányák Vállalata végezte.

 

A nógrádkövesdi kőbánya üzem telepén Z, NZ, KZ és ezen belül a 0/5, 5/12, 12/20, 20/35 stb. szemszerkezetű kő előállítása volt lehetséges. 1976-ban egy nap, azaz három műszak termelése 2760 t körül mozgott, abban az esetben, ha nem történt meghibásodás a termelő eszközökben, és az időjárás is kedvező volt.

Az elszállított követ utak, hidak, vasút, házak építéséhez használták és használják föl ma is.

 

A Pest Környéki Kőbányák Kft. jogelődje a Közép-magyarországi Kőbánya Vállalat volt, amely, önálló vállalatként 1986-tól négy kőbányát üzemeltetett. Termelése az 1980-as évek végére visszaesett az út-és vasút építési munkák elmaradása miatt kőigény csökkenés következtében. A csökkenés mértéke nem egyenlően oszlott meg a bányák között, a termelési telephelyek termékei iránt fellépő változó keresletnek megfelelően. Az 1980-as évek második felében, az építőiparban hosszan tartó hanyatlás állt be. A Közép-magyarországi Kőbánya Vállalat kritikus helyzetbe került. Saját forrásból nem tudta megújítani eszközállományát. Sorsa a külföldi tőke bevonása nélkül megpecsételődött volna. A csődhelyzet elkerülésére a vállalat leányvári üzemét, amelyben mészkőtermelés folyt, 1990-ben svájci-magyar vegyes vállalat vette át. 1991. augusztus 1-jével emelt tőkéjű vegyes vállalati formában, 215 millió Ft-os alaptőkével alakult meg a Pest Környéki Kft., amelyben a Hamberger GmbH 30%-os tulajdoni részhez jutott. A Pestkő Kft. tőkeemelés utáni jegyzett tőkéje ekkor 313 millió Ft-ra módosult. A Hamberger GmbH anyavállalata azonban 1996 elején csődbe jutott. A Kft-t 1996. áprilisában az ALTERRE Kft. mint a COLAS-csoport tagja, vásárolta meg, és a történet írásának időpontjában is főtulajdonos. A jelenlegi tulajdoni hányada 99,3%. Ekkor adta el a Kft. a profil tisztítás érdekében a sóskúti mészkőbányát.

A társaság három bányatelkének ásványvagyonát az1998. december 31-i állapot szerint iparilag Szobon a Csák-hegyben mintegy 35 Mt, Nógrádkövesden a Szent Péter-hegyen és a Fogacs-hegyen 32 Mt termelhető ki. A gazdasági környezet alakulása és a piaci értékesítési lehetőségek függvényében a kitermelhető ásványvagyon növekedhet. Jelenleg a két bánya működése meghaladhatja az ötven évet.

 

A PESTKŐ Kft. a hazai építőkő termelésből mintegy 15%-ban részesedik. A termékeinek legnagyobb részét Budapesten, a többit Pest és Szolnok megyében értékesíti. A bányák 1998-ban 702 kt zúzott kővel látták el a megrendelőket. Az 1997-ben épült M5-ös autópálya Kecskemétet elkerülő elkerülő szakaszának építéséhez 110 kt osztályozott zúzottkövet szállítottak el e két üzemből. A vasútépítésre adalékanyagként a Göd-Vác közötti pályafelújításhoz 30 kt használtak fel különböző termékeinkből.

A közlekedési létesítmények területén az új útépítéseken kívül az útfenntartási munkák egyre jelentősebbé válnak. Az itt alkalmazott vékony aszfaltszőnyeg technológiához a felhasználók a kisebb szemcséjű (szűkebb frakciókra osztályozott, nagyobb tisztaságú és jobb kőzetfizikai tulajdonságokkal rendelkező) kőzúzalékot igénylik. A technológiai adottságok folyamatos módosításával lehet biztosítani.

 

 

 

 

Hatékonyság növelő és a minőség javító beruházások. A fő tulajdonos COLAS-csoport nagy szakmai gyakorlattal rendelkezik, mint az útépítés, mind a kőbányászat területén. Magyarországon az elsők között az ÉSZAKKŐ Kft-t vásárolták meg 1991-ben. A COLAS-cég szakemberei – a birtokba kerülés után – azonnal intézkedtek a még meglévő műszaki hiányosságokat megszüntető fejlesztésekről. 1996. II. félévében és 1997-ben a nógrádkövesdi és a szobi bányaüzemben a szűkített frakciójú termékek előállításához szükséges gépek vásárlásához 108 millió Ft-ot használtak fel. A végrehajtott fejlesztésből a nehéz fizikai munka kiváltásával létszám megtakarítás is adódott. A jelentősebb hatékonyság növelő és minőség javító fejlesztések a következők:

 

- komplett minőség ellenőrző laboratórium kialakítása,

- a nógrádkövesdi üzemben batározó kalapács üzembe helyezése,

- öt nagy teljesítményű vibrációs adagoló szalagmérleg beállítása a két üzemben,

 

A technológiai-technikai fejlesztéseket a fogyasztói igényekhez alkalmazkodva és az EU környezetvédelmi előírásainak betartása érdekében tovább folytatták. A társaság nógrádkövesdi bányaüzemének törő- és osztályozó műve most Nógrádkövesd község középpontjában van. Az üzemben jelenleg még a hagyományos, az 1950-60-as években kialakított technológiai sor üzemel. Ez a technológia nincs ellátva korszerű por- és zajvédelmi berendezésekkel. A vízpermetezéses porlekötéssel, a zajcsökkentő gumirostákkal és bélés lemezekkel igyekszik megfelelni az egészségvédelmi előírásoknak. Az üzem működési rendszerének felülvizsgálata folyamatban van. Három fejlesztési változatban vizsgálták a korszerűsítés lehetőségét. Olyan álláspontra jutottak, hogy a technológiai rendszer felújítása többe kerülne, mint korszerű új technológiai gépsor telepítése. A nagyobb ásványi nyersanyag vagyonnal rendelkező berceli Fogacs hegyi bányában.

 

A vasút Nógrádkövesd és Magyarnándor közötti szakaszán található a becskei alagút. Régebben az alagút közelében állt a Becske-felső elnevezésű megállóhely, de ezt idővel megszüntették, majd el is bontották. Az alagút – mint ahogy a vasút – építésében is részt vettek kövesdiek és környékbeliek. Ép állapotának megőrzése fontos volt a háborúk idején is, egy esetleges megrongálódása az egész vasútvonal forgalmára kihatott volna. Őrzése nagy jelentőséggel bírt azért is, mert az erdős, hegyes terepen a katonai hatóságok tartottak egy esetleges ejtőernyős akciótól is. 1944. október közepéig az alagútnál honvédségi őrszakasz teljesített szolgálatot, azonban a hadi helyzet gyors romlása miatt ezt a szakaszt is a frontra irányították.Az alagút őrzése a kerületi honvédség, illetve katonai körzetparancsnokság egy leventékből toborzott „karhatalmi századot” szervezett s állított szolgálatba. Természetesen ezek a 17-19 éves fiúk, akiket a környező falvakból szedtek össze, nem képeztek egy ütőképes katonai egységet. Fegyverzetük is tulajdonképpen csak négy puskából néhány doboz lőszerrel, s néhány kukoricagránátból állt.

 

Egy, a Központi Statisztikai Hivatal Nógrád Megyei Igazgatósága által, 1987-ben kiadott összegzés szerint Nógrádkövesd is a relative elmaradott térségek közé tartozott Nógrád megyében. 1987-ben e települések közé, az akkori Nógrád megyei Tanács szerint: 35 község tartozott, amelyeket két térségbe soroltak, 20 a megye déli-, 15 pedig a megye nyugati térségét jelentette. A két Nógrád megyei térségre jellemzők voltak a következők:

- aprófalvas településszerkezet,
- a népesség elöregedése,
- magas ingázási és elvándorlási arány,
- munkaalkalmak, foglalkoztatási lehetőségek hiánya,
- fejletlen lakossági infrastruktúra,
- közlekedési peremhelyzet.

Az akkori országos viszonylathoz képest e két térségre nem vonatkozott egyértelműen a kedvezőtlen természeti adottság kritérium. Az elemzés szerint a keresők 34,2 %-a talált helyben munkát, még megyei átlagban 57-, az ország hasonló térségeiben élőknek pedig 58%-a. Tehát a két térségben a 15.319 fő aktív keresőjéből több, mint 10 ezer fő naponta ingázott a munkahelye és lakóhelye között. (Összefoglaló adatok találhatók a mellékletben.) l990-t megelőzően minden településen rendezvényt tartottak „a munkásosztály nemzeti ünnepe” alkalmából. Ezeken a rendezvényeken, majálisokon a környező falvak, települések üzemeiben, intézményeiben dolgozóknak kellett részt venniük. A majálisok általában egész napos programmal szórakoztatták a résztvevőket: az ünnepi műsort, megemlékezést követően szórakoztató műsorokat, előadásokat mutattak be, sportprogramok is lehetőséget kínáltak a jelenlévőknek. A műsorok, előadások megtartásához színpadra is szükség volt, ezt általában pár nappal a program előtt készítették el: ideiglenes színpadot készítettek. Ennek megoldására Nógrádkövesden 1988-ban szabadtéri színpad épült szilárd burkolattal és talapzattal. Nógrádkövesden a ’90-es évek első felében nem volt majális.

A '90-es évek második felében viszont újra rendeztek programokat, először Nógrádkövesden, majd a környező településeken is, felváltva. 1995-től a házakat a korszerű gázzal fűtik. A telefon ellátottság jó, a MATÁV 1995-től minden igénylőnek tud vonalat biztosítani – analóg illetve digitális (ISDN) minőségben is. Kövesd népessége 1990-től 2000-ig alig változott. Az 1995-öt követő öt évben a születések száma is megállt és növekedett a háromgyerekes nagycsaládok száma. Az egy háztartásban élők átlagos száma 3,11 fő volt 1999-ben. A település lakosságának 41 %-a tartozott a munkaképesek korosztályába 1998-ban. Az aktív dolgozók 60 %-a helyben találta meg a megélhetéshez szükséges munkahelyet. A településen jellemző a másodgazdaság jelenléte. A növénytermesztés és az állattenyésztés saját célra történik. A kisvállalkozók száma elenyésző, a szolgáltatási terület még nem telített. A lakosok 28 %-a 8 általános iskolát végzett, 31 százalékuk szakmunkás és 5 százalékuk rendelkezik felsőfokú végzettséggel, a többi szakképzetlen. A 2000. évben befejeződött a szennyvízhálózat kiépítése is. Nógrádkövesd határától két kilométerre ered a Galga patak, amelynek szabályozási munkálatai 1995-ben fejeződtek be. Nógrádkövesden torkollik a Galgába a Halyagosi- ér, amely a falu Legénd irányába eső határában ered.


A község szívében található a Barcza-kastély, melynek parkja természetvédelmi terület. Úgy tartják, hogy a kastély egyik tulajdonosa volt egy angol nagykövet. Valószínűleg Barcza Györgyről lehet szó, akiről hosszan megemlékezik az 1978-ban megjelent dokumentumkötet a Magyar-brit titkos tárgyalásokról a háború alatt. Mindez az 1940-es években történt. A sziráki születésű Horváth Ferencné Kaluzsa Julianna egyike azoknak, akik a kastélyban szolgáltak. Ő így emlékezett a kastély lakóiról: „Itt elsősorban Barcza felesége élt, a követ ritkán fordult meg Kövesden, tulajdonképpen válás nélkül külön éltek.”


Barcza Györgyről (Nagyabonyi Barcza Györgynek is hívták) annyit lehetett még megtudni, hogy1888-ban született, titkos tanácsos, kamarás volt, valamint rendkívüli követ. 1939-ben meghatalmazott miniszter lett, a Máltai Lovagrend tisztje. A kastély körül létesített parkban, a fák alatt található egy hasított kőtömb.

 

 


 

Színjátszás a faluban

 

Az 1940-es éveket megelőzően a faluban élő fiatalok színdarabokat, zenés előadásokat adtak elő – céljuk az volt, hogy az előadások bevételéből egy templomot építenek. 7000 pengős költségvetést alakítottak ki, azzal a feltétellel, hogy az építéshez szükséges követ biztosítják.

 


1933-34-ben, az iskola megépítése is a falubeliek segítségével történt, a szükséges pénz előteremtésében is a helybéliek segítettek: téglajegyeket árultak, 10, 20, 30 pengős értékekben. Mindemellett természetes volt, hogy az építkezést a helyiek végezték; akinek lova, ökre volt, többet vállalt magára, hiszen az építéshez szükséges követ ő hordta a helyszínre.

 

Mivel már iskolája volt a falunak, már csak a templom hiányzott a falubelieknek, amit szintén önerőből kellett megvalósítaniuk. Ennek valóra váltására találták ki azt, hogy a ráérőbb téli időszakban színdarabokat adjanak elő. Ehhez a kedv megvolt a fiatalokban, az iskola akkori tanítója, Podlipszky Lajos, és Szmrzsik János segítettek az előadások megrendezésében. A templom építéséhez szükséges telek is megvolt:

 

„Ajándékozási okirat

Alulírott ezennel és visszavonhatatlanul oda ajándékozom Nógrádkövesd községnek az építendő templom részére Herédi Ignác és Géczy Antal házai, és az országút (Ipolysági út) és patak (Halyagosi ér) között elterülő telkemnek a felét. Az országút (Ipolysági út) melletti részén ezután, melyen csakis és kizárólag templom teleknek használható. (Ma az emeletes Általános Iskola régebbi épülete található ezen a telken, melyet 1964-ben építettek.)

Nógrádkövesd, 1923. dec.4.-én

Szmrezsik János

Ajándékozó

Tanúk: Podlipszky Lajos

Paróczi Vince

(És még egy tanú, akinek írását nem lehetett kisilabizálni)”

 

A megkérdezettek elmondták, hogy a valódi színházak szereplőihez hasonlóan készültek az előadásokra: a színdarab kiválasztása, felolvasása után a szerepeket szétosztották, mindenki leírta a saját szövegét,– egy-egy végszóval együtt, hogy tudja ki után, mikor következik – majd összeolvasások, ezt követően pedig próbák voltak. A szereplők már a próbák alatt nagyon jól szórakoztak, hiszen nem mindenkinek sikerült elsőre elsajátítani a megfelelő mozdulatokat, amelyeket az adott figura eljátszása megkövetelt volna, de a többszöri gyakorlás segített.

 

 

 

Az előadásokat az iskolában tartották, élethű díszletet készítettek. Mivel templomot akartak a kövesdiek, így az előadás nem volt ingyenes, „helyjegyeket” árultak: akik többel akartak hozzájárulni a pénzgyűjtéshez az első sorokból nézték a színdarabot 60 fillérért, de volt 40 filléres jegy, és a hátsó – talán álló – sorokba 20 fillérért lehetett megtekinteni az előadást.

Az eljátszott színdarabok népszerűek voltak abban az időben, nagy színházak is játszották ezeket az előadásokat: Leánycsel, Piros bugyelláris, Falu rossza, Noszty fiú ese Tóth Marival, Rab magyarok karácsonya, Túl a nagy Krivánon. Ez utóbbi egy operett. A faluban nem igen voltak zenészek, akik kísérték volna az éneket, mindössze ketten játszottak hegedűn. Ennek az előadásnak a híre eljutott Balassagyarmatra is, az ottani Katolikus Legények társulatához. Így egy előadás idejére egy valódi zenekar kísérhette a dalokat. Ezt az előadást 1938-ban játszották.

 

Mivel nyáron sok teendője volt az embereknek, így télen jutott idő az ilyesfajta elfoglaltságra, de nagy is volt rá a kedvük a falubelieknek. Voltak, akik egy színdarabot minden előadáson megtekintettek. Az előadások karácsony és farsang környékén voltak, téli esték is jókedvűen, nyugodtan teltek el.

1940-re 5000 pengő gyűlt össze a templom megépítésére;egyik előadás után sem mulattak a szereplők, legalábbis a bevételből nem, hiszen azt nem arra szánták. Az 5000 pengő „mindössze” egy szentély megépítésére volt elegendő, de a falubeliek ennek is nagyon örültek, sokat is tettek a magvalósításáért, hasonlóan az iskolaépítéshez itt is saját maguk dolgoztak a kőművesek mellett, természetesen nem pénzért. A templomot 1941-ben szentelték fel.

 

Sokak elmondása szerint Nógrádkövesd abban az időben egy nagyon csendes, nyugodt kis falu volt, megvolt a saját, jól kialakult közössége.

Mravik Péter írása

Itt vagy: Településtörténet